Sokat gondolkodtam,hogy bezárjam-e a blogot. Csak egy üzenet lenne, a háttérben folytatnám, de senki nem látná. Ennyi év után már ez is érthető lenne.
Mért gondoltam erre? Életem egy olyan időszakán megyek át amikor több régi fájdalmam, vagy hibám kérdőjelezem meg. Keresem az utam, s válaszokat. Sokaknak, ez fárasztó lehet, vagy érthetetlen. Pedig, ha most nem ugrok fejest a nyúl üregébe, akkor nem fogom megtalálni azokat a pontokat amik boldoggá tesznek. Ezeket viszont úgy tapasztaltam, hogy nem írhatom ki, ha viszont bennem marad csak jobban fog emészteni. Már most érzem, hogy túl sokáig vártam, és robbanni fogok. Ezek versekben már látszik is. Nem szeretnék teljesen elveszni magamba. Itt, ha nem is jön válasz, akkor is úgy érzem, hogy én tovább adtam, kibeszéltem magamból.
Hetek óta azon voltam, hogy inkább bezárok, és magamnak írok. Persze erre rátett, hogy olvastam IceCat blogját, s a beszélgetésünket. Azt láttam, nagyon eltávolodtam attól aki voltam. Csak azért, hogy megfeleljek. Csak azért, mert az én játszóteremre, azt mondták nem szép és nem jó. Attól még az enyém. Ez az én életem. Igen, ezek játszódnak le a fejemben. Senkinek ne legyen kétsége, sokkal depresszívebb az ahogy érzem magam, mint amit mutatok. Ez az egyetlen hely, ahol az lehetek aki vagyok. Azt írom le amit csak akarok. Ezt is elvették tőlem. Választás elé állítottak, és én behódoltam, mintsem elveszítsem az embereket.
Most viszont nincs igazán mit, kit vesztenem. Akkor már nem mindegy mi lesz itt leírva? Legfeljebb megunjátok az olvasás. Javarészt inkább agymenéseket hozok, nem az eredetileg tervezett rövid helyzet jelentéseket. Gondoltam arra is, hogy mesékbe oltom az egészet, ilyen szerintem lesz. Végül ezt is dobtam. Így ha kell akkor szembe szállok azzal, aki leszólja. Sőt, ha kell hozzászólást is törlök. Legalább itt ne kelljen alkalmazkodnom, csak azért, hogy a normálisba, vagy az elfogadottba beleférjek. Nem akarok.
Lényeg, hogy egyenlőre a naplóm folyatódik. A meddig részt nem tudom, de nem mostanában akarom abba hagyni...
Mért gondoltam erre? Életem egy olyan időszakán megyek át amikor több régi fájdalmam, vagy hibám kérdőjelezem meg. Keresem az utam, s válaszokat. Sokaknak, ez fárasztó lehet, vagy érthetetlen. Pedig, ha most nem ugrok fejest a nyúl üregébe, akkor nem fogom megtalálni azokat a pontokat amik boldoggá tesznek. Ezeket viszont úgy tapasztaltam, hogy nem írhatom ki, ha viszont bennem marad csak jobban fog emészteni. Már most érzem, hogy túl sokáig vártam, és robbanni fogok. Ezek versekben már látszik is. Nem szeretnék teljesen elveszni magamba. Itt, ha nem is jön válasz, akkor is úgy érzem, hogy én tovább adtam, kibeszéltem magamból.
Hetek óta azon voltam, hogy inkább bezárok, és magamnak írok. Persze erre rátett, hogy olvastam IceCat blogját, s a beszélgetésünket. Azt láttam, nagyon eltávolodtam attól aki voltam. Csak azért, hogy megfeleljek. Csak azért, mert az én játszóteremre, azt mondták nem szép és nem jó. Attól még az enyém. Ez az én életem. Igen, ezek játszódnak le a fejemben. Senkinek ne legyen kétsége, sokkal depresszívebb az ahogy érzem magam, mint amit mutatok. Ez az egyetlen hely, ahol az lehetek aki vagyok. Azt írom le amit csak akarok. Ezt is elvették tőlem. Választás elé állítottak, és én behódoltam, mintsem elveszítsem az embereket.
Most viszont nincs igazán mit, kit vesztenem. Akkor már nem mindegy mi lesz itt leírva? Legfeljebb megunjátok az olvasás. Javarészt inkább agymenéseket hozok, nem az eredetileg tervezett rövid helyzet jelentéseket. Gondoltam arra is, hogy mesékbe oltom az egészet, ilyen szerintem lesz. Végül ezt is dobtam. Így ha kell akkor szembe szállok azzal, aki leszólja. Sőt, ha kell hozzászólást is törlök. Legalább itt ne kelljen alkalmazkodnom, csak azért, hogy a normálisba, vagy az elfogadottba beleférjek. Nem akarok.
Lényeg, hogy egyenlőre a naplóm folyatódik. A meddig részt nem tudom, de nem mostanában akarom abba hagyni...
Helyes. Folytasd.
VálaszTörlés