Furcsa volt minden. Ez egy másik világ. Eddig a Földön éltem. Egy olyan világban, ami mára már szinte teljesen elpusztult. Ez a bolygó viszont más volt. Mi földiek Kepler-26-nak hívjuk. Az őslakosok Kinkilen-nek, annyit tesz ahol élünk. Itt a lábam alatt zölddel a fű. A fák - fura mód már - kékek. Az itt élők nem hasonítalak az emberre. Négy lábon járnak, és négy kezük van. Több felé figyelnek. Egyszerre faragnak épp valamit, miközben sétálnak, s közben beszélgetnek veled. Más itt más, mint a Föld volt.
Elkellet jönni, de még mindig maradtak ott. Én is csak egy szökevény vagyok. Egy Duron-t megöltem. Már születésem előtt leigázták a világom. Felégették, és mindent elloptak, minden nyersanyagunk oda lett. Nem voltak sokkal fejlettebbek mint mi, de hatalmas létszámban jöttek. Egyetlen jó dolog az egészben, hogy az űrutazáshoz való technológiát sikerült megtanulni tőlük. Így az Emberek a világűr kitaszítottai lettek. A Föld már nem az övék, más otthont pedig még nem találtak. Aki letelepedett valahol, az is csak bevándorló.
A történetemet most ideje az elején elkezdeni. Egy átlagos nap, egy átlagod munka a Duron-ok munkatáborában. Követ fejtettünk, a semmiért. Sosem használták fel őket, csak le kellet foglalni minket, hogy kontrollálhatók legyünk. Egy ilyen nap történt, hogy a vezető Duron meglátogatott minket. Ősz volt,, amennyire egy Duron az lehet. Hajuk helyén csápok vannak. A fiataloké zöld, majd kék lesz, végül fehér. Furogon Dumarti, a legfőbb személy volt a környéken. Látszott is rajta a jólét. Hasa hatalmas volt, arca pöfeteg Szeme sárgáját rég elvesztette, a függőleges pupillája már alig reagált a fényre. Felállt az emelvényre és beszélt. Senkii nem értette mint mond, csak aki megírta neki a szöveget. Ő volt aki mutatta mikor mit kell tennünk. Röviden beszélt, majd lejött közénk, s ez lett a veszte. Nagy lehetőségem, hogy lelépjek innen. Élve, esetleg holtan. Ahogy közeledett felé, tudtam, hogy a késem kevés lesz. Jobb fegyver kellet. Áram, vagy egy kard. A legjobb viszont az egyik őr fegyvere volt. Apró, s gyorsan öl, az áldozat porrá lesz ha eltalálja. Persze az is aki érintkezésbe van vele. Egyszer így öltek meg egyetlen lövéssel, egy egész békemenetet. Többet nem fogta meg senki a másikat egy Duron társaságában.
Lépnem kellet azonnal. A közelemben volt egy őr, s szerencsémre a Furogon is felém tartott. Mikor már elég közel volt léptem. Egyik kezem az őrnyakán, a másik a fegyverén. Megroppantottam a torkát, és azonnal tüzeltem rá. Ketten hamuvá váltak. Döbbent csend, majd hirtelen mindenki menekülni kezdett. Abban az egy másodpercben megfordultam, és újra lőttem. A duroni méltóság dőltében lett porrá. Az emberek szétrúgták hamvait, én menekültem. Ketten voltak előttem, láttam a fényt a fegyverük csövében. Épp időben húztam le a fejem. Mögöttem megint ketten hamuvá lettek. A következő lövés már csak a hűlt helyem találta. Sikerült ki egérutat nyernem. Elbújtam egy üres raktárban, nem messze a kikötőtől. Az űrhajók, hangosan szálltak el felettem. Tudtam, így juthatok ki. Ahhoz viszont túl kell élnem az ellenőrzés.
Elkellet jutnom Jhonhoz. Megfogja nekem oldani a dolgot. Az tudtam, hogy ólom fog kelleni, de azt nem hogy élem túl az utat. Persze erre neki lesz majd ötlete. Legfeljebb belehalok. Itt is ez vár rám. Mikor odaértem, javában iszogatott pár barátunkkal. Dicsérték a nevem, megemlékeztek hősi tettemről. Úgy hitték halott vagyok. Mikor beléptem, elakadt a szavuk. Egy sört nyomtak a kezembe, és én előadtam a kérésem. Igazam lett, ólom, és oxigén palack. A buktató, hogy teszthalottnak kell lennem, az egész úton. Végül is, így legalább álmomban ér a vég.
Reggelre megkaptam, a dobozom. Épp elfértem benne. A papírok szerint én egy törékeny traszinduktor valami voltam. Felnyitni is életveszélyes. Bele másztam, megkaptam az injekciót és bíztalak hogy vagy 2 nap múlva kelek, vagy soha. Rám zárták ideglenes koporsóm, és már aludtam is. Légzésem lelassult, a világ elsötétedett.
Mikor felébredtem, azt hittem azonnal végem van. Nem kaptam levegőt, és a doboz sem nyílt ki. Két perc múlva már szabad voltam. A raktár ahol keltem biztosan nem a Föld volt. A levegő szaga szem volt földi. Megmozgattam a tagjaim, s elindultam kifelé. Az ég vöröslött, itt-ott kéklett, vagy épp zöldben játszott. Ekkor már sejtetem a Kepler-26-on vagyok. Mikor kiléptem egy őslakos rám nézett,, nyugtázta jelenlétem és elballagott. Megmenekültem, de a továbbiakról fogalmam sem volt. Kinkilen lett az új otthonom... Egyenlőre.
[spoiler intro="Történet háttere" title=""]
Mielőtt megírtam volna néztem meg a Defiance (TV sorozat) első részét. Elég mély nyomot is hagyott rajta. Szinte az alap ötlet onnan is van. Csak más valaki mesél más mesét. Kinkilen népe Philip Pullman Sötét anyag trillógiájából (könyvet olvastam) merít, de nem azonosak vele. Inkább csak az ötletet használtam fel. A borostyán látcső mulefáira hasonlítanak. Végül egy csipet Éhezők viadala (könyvet olvastam) is van benne, bár a felismerhetetlenségig eltorzítva. Csak a főtéri jelenet ötlete van benne, mármint, hogy ott legyen a beszéd. Ez ennyiből állt össze, remélem tetszett!
[/spoiler]
© 2013 StarWish
Elkellet jönni, de még mindig maradtak ott. Én is csak egy szökevény vagyok. Egy Duron-t megöltem. Már születésem előtt leigázták a világom. Felégették, és mindent elloptak, minden nyersanyagunk oda lett. Nem voltak sokkal fejlettebbek mint mi, de hatalmas létszámban jöttek. Egyetlen jó dolog az egészben, hogy az űrutazáshoz való technológiát sikerült megtanulni tőlük. Így az Emberek a világűr kitaszítottai lettek. A Föld már nem az övék, más otthont pedig még nem találtak. Aki letelepedett valahol, az is csak bevándorló.
A történetemet most ideje az elején elkezdeni. Egy átlagos nap, egy átlagod munka a Duron-ok munkatáborában. Követ fejtettünk, a semmiért. Sosem használták fel őket, csak le kellet foglalni minket, hogy kontrollálhatók legyünk. Egy ilyen nap történt, hogy a vezető Duron meglátogatott minket. Ősz volt,, amennyire egy Duron az lehet. Hajuk helyén csápok vannak. A fiataloké zöld, majd kék lesz, végül fehér. Furogon Dumarti, a legfőbb személy volt a környéken. Látszott is rajta a jólét. Hasa hatalmas volt, arca pöfeteg Szeme sárgáját rég elvesztette, a függőleges pupillája már alig reagált a fényre. Felállt az emelvényre és beszélt. Senkii nem értette mint mond, csak aki megírta neki a szöveget. Ő volt aki mutatta mikor mit kell tennünk. Röviden beszélt, majd lejött közénk, s ez lett a veszte. Nagy lehetőségem, hogy lelépjek innen. Élve, esetleg holtan. Ahogy közeledett felé, tudtam, hogy a késem kevés lesz. Jobb fegyver kellet. Áram, vagy egy kard. A legjobb viszont az egyik őr fegyvere volt. Apró, s gyorsan öl, az áldozat porrá lesz ha eltalálja. Persze az is aki érintkezésbe van vele. Egyszer így öltek meg egyetlen lövéssel, egy egész békemenetet. Többet nem fogta meg senki a másikat egy Duron társaságában.
Lépnem kellet azonnal. A közelemben volt egy őr, s szerencsémre a Furogon is felém tartott. Mikor már elég közel volt léptem. Egyik kezem az őrnyakán, a másik a fegyverén. Megroppantottam a torkát, és azonnal tüzeltem rá. Ketten hamuvá váltak. Döbbent csend, majd hirtelen mindenki menekülni kezdett. Abban az egy másodpercben megfordultam, és újra lőttem. A duroni méltóság dőltében lett porrá. Az emberek szétrúgták hamvait, én menekültem. Ketten voltak előttem, láttam a fényt a fegyverük csövében. Épp időben húztam le a fejem. Mögöttem megint ketten hamuvá lettek. A következő lövés már csak a hűlt helyem találta. Sikerült ki egérutat nyernem. Elbújtam egy üres raktárban, nem messze a kikötőtől. Az űrhajók, hangosan szálltak el felettem. Tudtam, így juthatok ki. Ahhoz viszont túl kell élnem az ellenőrzés.
Elkellet jutnom Jhonhoz. Megfogja nekem oldani a dolgot. Az tudtam, hogy ólom fog kelleni, de azt nem hogy élem túl az utat. Persze erre neki lesz majd ötlete. Legfeljebb belehalok. Itt is ez vár rám. Mikor odaértem, javában iszogatott pár barátunkkal. Dicsérték a nevem, megemlékeztek hősi tettemről. Úgy hitték halott vagyok. Mikor beléptem, elakadt a szavuk. Egy sört nyomtak a kezembe, és én előadtam a kérésem. Igazam lett, ólom, és oxigén palack. A buktató, hogy teszthalottnak kell lennem, az egész úton. Végül is, így legalább álmomban ér a vég.
Reggelre megkaptam, a dobozom. Épp elfértem benne. A papírok szerint én egy törékeny traszinduktor valami voltam. Felnyitni is életveszélyes. Bele másztam, megkaptam az injekciót és bíztalak hogy vagy 2 nap múlva kelek, vagy soha. Rám zárták ideglenes koporsóm, és már aludtam is. Légzésem lelassult, a világ elsötétedett.
Mikor felébredtem, azt hittem azonnal végem van. Nem kaptam levegőt, és a doboz sem nyílt ki. Két perc múlva már szabad voltam. A raktár ahol keltem biztosan nem a Föld volt. A levegő szaga szem volt földi. Megmozgattam a tagjaim, s elindultam kifelé. Az ég vöröslött, itt-ott kéklett, vagy épp zöldben játszott. Ekkor már sejtetem a Kepler-26-on vagyok. Mikor kiléptem egy őslakos rám nézett,, nyugtázta jelenlétem és elballagott. Megmenekültem, de a továbbiakról fogalmam sem volt. Kinkilen lett az új otthonom... Egyenlőre.
[spoiler intro="Történet háttere" title=""]
Mielőtt megírtam volna néztem meg a Defiance (TV sorozat) első részét. Elég mély nyomot is hagyott rajta. Szinte az alap ötlet onnan is van. Csak más valaki mesél más mesét. Kinkilen népe Philip Pullman Sötét anyag trillógiájából (könyvet olvastam) merít, de nem azonosak vele. Inkább csak az ötletet használtam fel. A borostyán látcső mulefáira hasonlítanak. Végül egy csipet Éhezők viadala (könyvet olvastam) is van benne, bár a felismerhetetlenségig eltorzítva. Csak a főtéri jelenet ötlete van benne, mármint, hogy ott legyen a beszéd. Ez ennyiből állt össze, remélem tetszett!
[/spoiler]
© 2013 StarWish
Megjegyzések
Megjegyzés küldése