StarWish furcsa világa!

Megint annyi mindent leakarok írni, hogy egy nagy zagyvaság lenne. Megint beszélnék, olyanról is amiről már nem kéne. Viszont még mindig nincs kinek beszélni, így marad ez. Akár tetszik nekem, akár nem. Ahogy szoktam inkább időrendben haladok. Posta: Szerdán kezdtem. Egyből egyedül, kb félórás instruálás után, mehettem ki terepre. Vettem egy nagy levegőt, és neki futottam. Elég sok levelem volt, így három felé szabadultam csak. Másnap, a szórólapokat vittem ki, meg az elsőbbségieket. Itt lehet bakiztam, sajnos tényleg nem emlékszem... Péntekem volt az érdekes. Három napi levél gyülemlett fel, tudtam, hogy későn végzek. Siettem amennyire tudtam, kicsit még szerencsém is volt, elég sok kulcsot megkaptam. Fél négykor végezte is, úgy hogy inkább kétszer fordultam. Szeretem a munkát, nagy a mehetnékem s ezt most kiélhetem. Az emberek általánosságban kedvesek. Lévén helyettesítek, nekem alapból nincs kulcsom a házakhoz. (Igaz trükköket már tanulok.) Jó kint lenni, s menni. Most tízemeletes r

Fura volt, a mai nap. A postán elég egyszerűen mentek a dolgok. Oda, ott kicsi várakozás, aztán üzemorvoshoz mentem. Na itt már kicsit féltem legutóbb elutasítottak , így most csak arra válaszoltam mit kérdeztek. A szemem meg elég rossz, még mindig. A bal. Mindegy. Az, hogy ott jártam még a rendszerben volt. A dokinő mindent tudott, és... Most alkalmasnak ítélt. Nem tudom mi változott az elmúlt nyolc év alatt, de boldog vagyok. S kíváncsian várom mi lesz. :) Itt a két papír. A másik amiről mesélni akartam, hogy találkoztam Léna-val. Úgy döntöttem, hogy nem az egy órási busszal megyek, inkább a kettessel. Kávé a Mandulában, majd a buszhoz. Ott láttam meg. Igazán, mint mindig letámadtam. Mentségemre legyen mondva, neki nem szoktam köszönni. A köszönés, olyan végleges. Megszoktam, hogy nem teszem. Az elején jól elbeszélgetünk, aztán érzékenyebb témára eveztünk. Akkor akadtam ki, mikor mondta Attis így is ki lesz akadva, hogy velem beszélget. Előtte még ő kérdezte, mert haragszom Attis-ra.

Mindenkinek megvan a saját pokla. Mindenkinek más, hogy mit bír el. Nekem a magány a poklom, az hogy telik az idő s nincs mit felmutatnom. Ám mennyire igaz a mondás: "Ahhoz hogy tudd milyen a mennyország, meg kell járnod a poklot." Részben Adam hozzászólására fogok reagálni, részben írok, arról hogy mért érzem úgy, hogy most az árok mély. Mélyebb mint valaha hittem. (Lehet ez már szánalmas, de ha nem írom ki magamból megbolondulok.) 1.) Valóban, olyan ember vagyok, aki szívességet vár, ha én adok. Valóban nem figyelek az arányokra, mert hiszem, hogy a barátság önzetlen. Tény, hogy úgy nézhet ki a másik félnek, hogy csak a pénzére hajtok. Ez az amiből nekem nincs. Viszont ahol csak tudok segítek, sok esetben még pénz sem kérek... Hülye vagyok, mert ha megtenném, nem itt lennék, de hiszek abban, hogy lehet másképp is csinálni. Ezek szerint mégsem. Ez nagyon bánt. Csalódtam az emberekben. 2.) Igen, védem az érdekeim, s igen, keresem a helyem. Meséljek, hogy milyen, ha az embe

Gondolkoztam, hogy az emberek mért akarnak valakit elfelejteni. Nem tudom a választ. Két dologért nem szeretnék feledni, olyanokat akik rövidebb-hosszabb ideig voltak az életemre: egyik, hogy tanultam abból míg az életem részei voltak; a másik, hogy amíg emlékszik valaki ránk addig, élünk... Ha már nem emlékszik ránk, akkor halunk meg igazán. Ugyanakkor az emlékeink határoznak meg minket, azok vagyunk mi. Egyes emberek, vagy dolgok nem történik meg velünk, akkor nem tartanánk ott, ahol most vagyunk. Nem hozok példát, írtam már nemrég. Most inkább köszönetet mondok azoknak akiket ma már csak az emlékeimben élnek, már nem egy irányba visz a sorsunk. A Papám, a Mamám s IceCat a kivétel, de míg élek addig ők is! :) Köszönöm Neketek , hogy az lehetek aki vagyok: Papi -nak, hogy az Élet a legszebb ajándék. (Hiányzol, nagyon.) Mami -nak, hogy a halálos ágyán mindenki megbánja a bűneit. (Nem szabad haraggal élni. Hiányzol.) Peti -nek, hogy megmutatta kell a gyerekkor. (Általános második, legjo

Na jó nem egészen, de tényleg nem tudok aludni. Eljön az este, s félek, nagyon. Nem akarok az ágyba feküdni. Nem akarok egyedül ott lenni. Nem akarok az lenni aki voltam. Félek a sötéttől, hogy gondolkozzak, hogy érezzek. Csak akkor tudok aludni, ha világos van, vagy már nem bírok ébren lenni. Ettől még tudok aludni, 6-8 órákat. Viszont nem este. Mostanában mindig 3-5 óra közt feküdtem. Így sem jó, most sem érzem jól magam. A magány továbbra is emészt. Hiába zártam le, vagy tartok a jövőm felé. Rettegek attól ami előttem áll. Tudom, hogy ez így nem jó, de akárhányszor lefekszem keresem a test melegét, a hajat ahová elbújhatok, hogy megvédjen a világtól. A másik, hogy egy időre bezár a blogom. Nem teljesen, de az igazán személyes részek, amik másról is szólnak el lesznek rejtve. Egy időre mindenképp. Ennek oka, hogy páran nem értik, ez a blog az enyém, amit írok csak rám tartozik. Nem kell olvasni, ha nem tetszik. Egyéni véleményem, nem erőltetem senkire. Mégis felhasználták ellenem, s

Eljött az idő, hogy újra kezdjem az életem. Mindent, elölről már nem tudom, de tabula rasa még lehet. Ha tehetném most elköltöznék, valahova messzire. Ez viszont nem adatott meg, így kicsit felesben, de megteszem. 197 ismerősből 97-et töröltem, 69 pedig csak azt látja amit a világ is. Ennek itt volt az ideje, akikről azt hittem mellettem állanak elhagytak. Nem úgy gondolkodnak, ahogy én. Számukra más a barátság, s ezt nem tudom elfogadni. Tovább lépek. Tovább új barátságokba, új szerelembe, új munkahelyre, új életbe. Tudom sokszor fog még fájni, sokszor visszafogom még ezt sírni. 31 évet nem tudok kitörölni, nem is kell. Már tudom mit nem akarok. Most előre kell néznem. Rájönnöm ki vagyok én, mennyit adtak hozzám azok akikben csalódtam. Meg kell értenem, mit tartogat nekem az élet. Látni szeretném, hogy az írás a jövőm, a fotózás vagy a programozás. Merre visz az élet, s hol lehetek sikeres. Ehhez az kell, hogy mindent magam mögött hagyjak, és ne féljek előre menni. Ennek első lépése m