Felégetett hidak

Régóta terveztem ezt a bejegyzést megírni. Érdekes módon az az ember vagyok, aki ha valamit lezár, akkor annak vége. Nincs tovább, legyen az egy kapcsolat, egy barátság vagy egy munka. Viszont nagyon nehezen hagyom el a dolgokat. Nem szeretem az elválást, de ha meg kell történni, akkor többet ne fájjon.

Valamikor 14 éves koromban kezdődhetett. Akkor hagytam ott a Keresztény Családi Gyülekezetet. Kétszer mentem vissza azóta. Érzelem mentesen, csak kérésre. Nem kellet volna. Aztán jöttek a kapcsolatok. Judit, Tina, többiek. Tényleg azt láttam, ha én véget vetek valaminek, hiába próbálok egy jó baráti kapcsolatot fenntartani, nem megy. Valahol mindig elsiklik a dolog. Ha nem, akkor kikopik az ember. Mintha, csak azért lettünk volna barátok. Ez sokszor volt igaz. Munkára is igaz ez. Nem mentem vissza dolgozni, ahol már voltam. Úgy hiszem, ha valami véget ért, akkor abból már megtanultam mindent amit kellet. Most jön a csavar, meg egy beszélgetés, ami hol igazat adott, hol elgondolkodtatott.

Léna kérésére felhagytam ezzel a nézettel. Felvettem a kapcsolatomat édesapámmal. Most is úgy érzem hiba volt, de neki megtettem. Örült, talán meg is változott, de én már lezártam. Bocsánat, de kicsit sem érdekel. Tiszta a lelkiismeretem, küzdöttem a kapcsolatért, ő adta fel. Értek a szóból. Ez után kaptam egy máik lehetőséget tesztelje, hogy én gondolkodok e rosszul. Léna elhagyott, és én próbáltam barátja maradni, még ha ez atomjaimra is szedett. Először görcsösen, hisz szerettem még, utána csak alkalmi szinten. Láttam beszéltünk, ha nem... Nem. Sokat küzdöttem azért a barátságért, sőt Attis barátságáért is. Egyetlen kérésem volt, csak külön találkozzunk. Egyszer csak egyik pillanatról a másikra némák lettek. Értettem a szóból megint csak. Úgy jártam, hogy most nem én dobtam a fáklyát, a másik oldalról kapott tűzre a hidam. A végeredmény, viszont ugyan az marad, a híd elégett, nincs tovább. Pár hétre rá, kaptam pár kiabálást. Mint halottnak, a csók. Nem értettem, mit akar, de nem zárkózom el. Csak nem látom okát ennek. Vagy legyen normál barátság vagy semmi. Ezért is döntöttem, változtatok a szokásaimon. Életünk lehet egy időre összefonódott, s sokat tanultunk a másiktól, de az már nincs. A rémisztő az, hogy mennyire nincs semmi. Sem tisztelet, sem köszönet, sem szeretet az ő részéről. (Már nem az a lány akit megismertem.) Lényeg, hogy ezt a hidat nem én égettem porrá, mégis ugyan ott vagyok. Ezt bizonyítéknak veszem, hogy igen az én életem, olyan hogy ami elmegy az nem tér vissza, Rákellet jönnöm, én hiába ígérek bármit, ha a másik nem kér ebből, akkor nem tehetek semmi. Ezek után még kevesebb ígéretem lesz.

Volt egy 4-5 órás beszélgetésem egy spirituálisan nálam okosabb nővel. Sok dologra választ adott, s még több kérdésem lett. Alapjában a gondolkodásom nem rossz. Amit csinálok az annál inkább. Sokat mondom, én önző vagyok. Ezt is tartom legnagyobb hibámnak. Én azért kényeztetem a párom, mert ez nyugtat meg, s ettől érzem jól magam. Eddig úgy tekintettem erre, hogy mivel mindenkinek jó, ezt nem változtatom meg. Viszont igaza volt a nőnek. Amíg bármilyen módon önző vagyok, nem fogom érteni a szerelmet. A páromnak kell örömet szereznem, s nem az a lényeg, hogy én mit kapok cserébe. Sokat kell még gondolkoznom, de úgy érzem egy lépést már tettem. Amivel nem értettem egyet, hogy a szerelem szeretetté válhat. Mindig úgy tekintettem a párommal való napokra, hogy minden nap meg kell hódítanom. Valamivel újra s újra adni valamit amivel belém szerethet. Úgy szeretni, mintha az az első nap lenne. Mellette lenne, vele lenni, s mindig segíteni, támogatni. Nem akarom elhinni, hogy nincs egy lány valahol, aki mindig szeretne, s én is őt. Minden napot egy ajándéknak tekinteni. Reggel úgy ébredni, mint első reggelen, s éjjel úgy izgulni ahogy az első éjjel elaludtunk. Ebben hiszek. Meglehet őrizni a szerelemet.