- Üdv itthon! Jól utaztál? - szólt, és már vette is át a csomagot. - Itt áll a kocsim.
- Helló, a repülő út fárasztó volt, és nem, nem megyek autóval. Itt hozzák a bringám, otthon találkozunk. - S elindult a kijárat felé. - Jössz, Én megyek.
- Találkozunk az utcánk elején! - és beszállt a kocsiba.
- Hiányoztatok, már nagyon - szólt mikor a kocsi mellé ért.
- Te is! Jó volt idegenben? Hol is voltál?
- Nagyon élveztem ezt a tizenöt évet. Voltam tengerparton, esőerdőben, s szárnyaltam magasan. - ezzel elkanyarodott.
- Várj meg!
- Itt hon, otthon, hol is hon? - mondta valamivel később.
- Mi? Nos, hát itt fogsz lakni, az elkövetkező időben. Vagy velem?
- Még nem tudom, megnézem majd. - és lecsüccsent a bicóra.
- Menjünk, valamerre. - s elindult a közeli víz iránt.
- Várj, gyere vissza... - s ő visszajött. - Látod itt a játszóteret? Emlékszel mennyit játszottunk itt? És most nem is ismerni fel ezeket, nincs is itt, mint egy fém roncstelep.
- Juj, látod ott a kis cicát, szegény már alig él, ott fekszik halott anyja mellett, és tudom, hogy már teljesen késő, már nem tudok semmit tenni, legalább eltemetni el tudnám, bár úgysem hozna virágot a sírjára, senki nem siratja őket. Az emberek, már észre sem veszik őket, csak... - könnyezte.
- Immúnisá tettek bennünket a halálra. - mondta szemlesütve. - S észre sem vesszük mikor ebéd közben a déli híradóban csak a robbantásról, és a családon belüli erőszakról van szó. Nem látjuk már kis világunk. pusztulását. Nézzük a nyálbuborékot a tévében, mit kidurrantani nincs erőnk, sem akaraterőnk hozzá, hiába állok itt hol a víz sem csillog örömében, s az állatok nem tudják mik lehetünk, otthon vár a NAGY Semmi Üresség. Mire jó ez? Mért tettünk? Mire jó? Az ember nem változik. - ezzel elindult a tó irányába.
- Hol lehet igazságot találni, mikor az ember már nem lát, oly dolgokat, mint az élet kis alkotói, vagy világunk érintetlen részei.Kevesen vannak, kik látják a a világot, úgy ahogy megteremtették. Ők a Szabadság Vándorai, ők kik még tudják hol a helye az embereknek, hogy mit tehet meg... - Elindult a víz partján, hol gyakran járt, és látta mát nem az mi akkor volt mikor utoljára itt járt. - Szerettem ezt a tavat, sokat jártam ide gondolkozni, és mosta partján nem lehet meglenni! Hová fajul a világ? A szemetest, és a tisztaság fogalmát nem ismeri senki? - lehajolt, s felvett egy kavicsot. Beledobta a tóba, nem hagyott maga után fodrozódást. - Látod ezt? Ez a világ mérgező: az OLAJ! Mit akarunk mi ezen a világon, ha nem tudjuk magunktól megóvni? Nem lehetünk ennyire pazarlók? A kérdés van, megoldást nem is keresünk. Szeretném érteni, az embereket kik pénzért ölnek halomra védett állatokat... Bár én itt vagyok, oly messze tőlük, de szeretném megváltoztatni. Ehhez van segítségemre sok minden. Te érted ezt?
- Értelek, bár egyet nem értek veled. Sok rossz van a világban, de te ezen nem segíthetsz. Jobbá teheted a világot egyetlen mosollyal is. A nagy gonoszságokat, hagyd a hatóságokra, vagy légy te is hatósági. Én is féltem kicsin bolygónkat, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jobb, szebb legyen. Most már mennünk kell. Tényleg szép lehetett itt, de ha látni szeretnéd gyerekkorod kertjét, bár azt már eladták... Itt áll a bringám nem messze! - Mondta mosolyogva, s elindulta biciklihez.
- Megmutatod a kertet, komolyan! - örvendezett, s futott a biciklihez. - Hol mindig, minden olyan szép volt. Nem is emlékszem a helyre. Menjünk. - s biciklire pattantak. - Nagyon megváltozott a település? - Kérdezte szívből aggódón. - Sokat romlott az a szépsége, és erdővel körülvett kis éden? Megvan még a focipálya? És a kert? Oly sok kérdésem van, de inkább menjünk. Lehetne a kertek alatt a "kecskés" úton menjünk?
- Sajnos,azt a rész hat éve beépítették. Tizenöt éve nem jártál hazánkban, sokat változott. A tavakat is csak a lakosok tudták megmenteni tiltakozással. - Közben elindultak a szmogos főúton. - A dűlőt is beépítették, a rádiótoronyig társasházak borítják. Mint tudod az nagyjából két kilométer. Már azon gondolkoznak, hogy metrót, villamost építenek. Mára eggyé váltunk az Ipar parkkal. - rákanyarodtak a tehermentesített útra, s elindultak a semmibe vesző hosszú úton.
- Emlékszem mikor it sasokat, nyulakat, őzeket, szarvasokat, sőt rókát s vaddisznót is láttunk. Hihetetlenül mély nyomokat hagytak bennem ezek az élmények, rengeteget fejlődtem általuk. Itt a szabadban tanultam meg a csillagok nevét, láttam repülőt, műholdat, a tejutat, űrállomást s egy-egy ufót is. - Mosolyodott el. - Nem lehet, hogy a hazám ennyit változott volna? Valami csak maradt?
- Sajnálom, nem lehet az emberiséget megmenteni önnönmagától. Nem lelhetsz békére az olvadozó jégtáblán, sem a sivatag kietlen homokjában, de még a Hegyek Hegyének csúcsán sem. - A láthatáron feltűnt egy "kisebb" település, ahogy közeledtek. - Íme "sehol nincs falu", tetszik?
- Hiszen ez egy kihat falu... - ámuldozott - Hol vannak?
- Mindenki a "Valamelyik" városba költözött, van elég a környéken. - felvett egy újság darabot, s a dátumra nézett. - Ez több, mint három éves...
- Hát, igen. Ez a mi végzetünk... Élni a halált. Pusztítjuk az élőt. - Ekkor elsétált egy macska a lábainál, minek a farkának egy része hiányzott. - Gondolom egy autós volt. Sajnálom, hogy nem érinthetem. Tényleg itt pusztít még a járvány?
- Sokáig szenvedtünk mire megfékeztük, de nem teljesen. A sikátor és a csatorna lakók közt még mindig pusztít, naponta lelünk új tetemeket. De ezt inkább hagyjuk. - fintorodott el, és tovább hajtott.
- Ha tudok segíteni szólj nyugodtan. Sok állat pusztult el a járványban? - Igazi szomorúság tükröződött az arcán.
- Sok, nagyon sok, a folyó telis-tele volt halott halakkal, az erdőkben az oszlásnak... - kicsordult egy könnycsepp az arcára. Nem bírom folytatni... Itt kell felkanyarodni a "hegyre". - elindultak a hegynek felfelé.
- Már itt is nyaralók vannak? Mikor jártál itt utoljára?
- Nem is oly rég volt itt egy brutális család gyilkosság, ami persze nem jutott közszemlére. Nos akkor jártam itt. De nem árulok el többet. Jaj, mondtam, hogy eladták a kertet?
- Igen, tudok róla azóta nem jártam erre, az valamivel régebben volt, mint mikor elmentem. Tizenhét éve lehetett. - Felértek a "hegytetőre", hol még mindig a buszmegálló, és a kocsma állt. - Hát ez a rész mit sem változott, de a kertet szeretném látni. - oda értek, s majdnem leesett az álla. - Ez nem lehet, ez ugyanaz maradt. Hogy-hogy?
- Öt éve vettem vissza, s vissza építettem. Persze csak külsőre maradt ugyanaz. Egyébként itt élek, és élvezem.
- Bemehetek körülnézni? - s már a teraszon is állt, átlendülve az apró kerítést. - Ó, már kutyád is van?
- Ő "Gonosz", a cicus "Kegyes". - ezzel elindult a bungiba. - Gyere, mutatok valamit.
- Hohh, ez a... Tied? - szólt az állatok láttán. - Ez mind a tied?
- Igen, de ez csak egy része, van egy nagyobb terület... - mondta közben felemelt egy mosómedvekölyköt, és átadta.
- A másik helyen miket tartasz? - kérdezte, s közben a mosómacival játszott. És hol van?
- Ott sok mindent tartok, többe közt: lovat, tigrist, leopárdot, uhut, rozsomákot, majmokat és sok minden mást. Nem messze van. - s felment az emeletre.
- Olyan aranyos! Mióta van vadasparkod?
- Úgy tíz éve lehet meg a másik terep. - szólt az emeletről. - De ez csak négy éve lett kész... Nagyon szeretek itt lenni. A másik neve "Otthon", ezé "A kert", így ni. Otthon nem igazán lehet pihenni, de vannak ott elegen. Holnap mi is oda megyünk. Ma viszont van még egy kis tennivalód. Gyere, és tedd vissza "Tisztást".
- Ezek tényleg a tieid? Áh, nem érdekes! Elmegyek egy kicsit. - és már lendült is a lóra.
- Ő "Optimista", mellette "Pesszimista" van... Hová indulsz?
- Az erdőbe... Már ha találok. - ezzel elvágtatott.
- Jó, hogy megvártál. Ott lesz jobbra a lejárat... - és bevették magukat az erdőbe. Vágattak be az erdő melyére, az arcukat lágyan simogatták a levelek. Egyszer csak...
- Ez... Ez nem lehet!!! - szólaltak meg egyszerre.
VÉGE (2002.IX.24 - X.09.)
- Helló, a repülő út fárasztó volt, és nem, nem megyek autóval. Itt hozzák a bringám, otthon találkozunk. - S elindult a kijárat felé. - Jössz, Én megyek.
- Találkozunk az utcánk elején! - és beszállt a kocsiba.
- Hiányoztatok, már nagyon - szólt mikor a kocsi mellé ért.
- Te is! Jó volt idegenben? Hol is voltál?
- Nagyon élveztem ezt a tizenöt évet. Voltam tengerparton, esőerdőben, s szárnyaltam magasan. - ezzel elkanyarodott.
- Várj meg!
- Itt hon, otthon, hol is hon? - mondta valamivel később.
- Mi? Nos, hát itt fogsz lakni, az elkövetkező időben. Vagy velem?
- Még nem tudom, megnézem majd. - és lecsüccsent a bicóra.
- Menjünk, valamerre. - s elindult a közeli víz iránt.
- Várj, gyere vissza... - s ő visszajött. - Látod itt a játszóteret? Emlékszel mennyit játszottunk itt? És most nem is ismerni fel ezeket, nincs is itt, mint egy fém roncstelep.
- Juj, látod ott a kis cicát, szegény már alig él, ott fekszik halott anyja mellett, és tudom, hogy már teljesen késő, már nem tudok semmit tenni, legalább eltemetni el tudnám, bár úgysem hozna virágot a sírjára, senki nem siratja őket. Az emberek, már észre sem veszik őket, csak... - könnyezte.
- Immúnisá tettek bennünket a halálra. - mondta szemlesütve. - S észre sem vesszük mikor ebéd közben a déli híradóban csak a robbantásról, és a családon belüli erőszakról van szó. Nem látjuk már kis világunk. pusztulását. Nézzük a nyálbuborékot a tévében, mit kidurrantani nincs erőnk, sem akaraterőnk hozzá, hiába állok itt hol a víz sem csillog örömében, s az állatok nem tudják mik lehetünk, otthon vár a NAGY Semmi Üresség. Mire jó ez? Mért tettünk? Mire jó? Az ember nem változik. - ezzel elindult a tó irányába.
- Hol lehet igazságot találni, mikor az ember már nem lát, oly dolgokat, mint az élet kis alkotói, vagy világunk érintetlen részei.Kevesen vannak, kik látják a a világot, úgy ahogy megteremtették. Ők a Szabadság Vándorai, ők kik még tudják hol a helye az embereknek, hogy mit tehet meg... - Elindult a víz partján, hol gyakran járt, és látta mát nem az mi akkor volt mikor utoljára itt járt. - Szerettem ezt a tavat, sokat jártam ide gondolkozni, és mosta partján nem lehet meglenni! Hová fajul a világ? A szemetest, és a tisztaság fogalmát nem ismeri senki? - lehajolt, s felvett egy kavicsot. Beledobta a tóba, nem hagyott maga után fodrozódást. - Látod ezt? Ez a világ mérgező: az OLAJ! Mit akarunk mi ezen a világon, ha nem tudjuk magunktól megóvni? Nem lehetünk ennyire pazarlók? A kérdés van, megoldást nem is keresünk. Szeretném érteni, az embereket kik pénzért ölnek halomra védett állatokat... Bár én itt vagyok, oly messze tőlük, de szeretném megváltoztatni. Ehhez van segítségemre sok minden. Te érted ezt?
- Értelek, bár egyet nem értek veled. Sok rossz van a világban, de te ezen nem segíthetsz. Jobbá teheted a világot egyetlen mosollyal is. A nagy gonoszságokat, hagyd a hatóságokra, vagy légy te is hatósági. Én is féltem kicsin bolygónkat, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jobb, szebb legyen. Most már mennünk kell. Tényleg szép lehetett itt, de ha látni szeretnéd gyerekkorod kertjét, bár azt már eladták... Itt áll a bringám nem messze! - Mondta mosolyogva, s elindulta biciklihez.
- Megmutatod a kertet, komolyan! - örvendezett, s futott a biciklihez. - Hol mindig, minden olyan szép volt. Nem is emlékszem a helyre. Menjünk. - s biciklire pattantak. - Nagyon megváltozott a település? - Kérdezte szívből aggódón. - Sokat romlott az a szépsége, és erdővel körülvett kis éden? Megvan még a focipálya? És a kert? Oly sok kérdésem van, de inkább menjünk. Lehetne a kertek alatt a "kecskés" úton menjünk?
- Sajnos,azt a rész hat éve beépítették. Tizenöt éve nem jártál hazánkban, sokat változott. A tavakat is csak a lakosok tudták megmenteni tiltakozással. - Közben elindultak a szmogos főúton. - A dűlőt is beépítették, a rádiótoronyig társasházak borítják. Mint tudod az nagyjából két kilométer. Már azon gondolkoznak, hogy metrót, villamost építenek. Mára eggyé váltunk az Ipar parkkal. - rákanyarodtak a tehermentesített útra, s elindultak a semmibe vesző hosszú úton.
- Emlékszem mikor it sasokat, nyulakat, őzeket, szarvasokat, sőt rókát s vaddisznót is láttunk. Hihetetlenül mély nyomokat hagytak bennem ezek az élmények, rengeteget fejlődtem általuk. Itt a szabadban tanultam meg a csillagok nevét, láttam repülőt, műholdat, a tejutat, űrállomást s egy-egy ufót is. - Mosolyodott el. - Nem lehet, hogy a hazám ennyit változott volna? Valami csak maradt?
- Sajnálom, nem lehet az emberiséget megmenteni önnönmagától. Nem lelhetsz békére az olvadozó jégtáblán, sem a sivatag kietlen homokjában, de még a Hegyek Hegyének csúcsán sem. - A láthatáron feltűnt egy "kisebb" település, ahogy közeledtek. - Íme "sehol nincs falu", tetszik?
- Hiszen ez egy kihat falu... - ámuldozott - Hol vannak?
- Mindenki a "Valamelyik" városba költözött, van elég a környéken. - felvett egy újság darabot, s a dátumra nézett. - Ez több, mint három éves...
- Hát, igen. Ez a mi végzetünk... Élni a halált. Pusztítjuk az élőt. - Ekkor elsétált egy macska a lábainál, minek a farkának egy része hiányzott. - Gondolom egy autós volt. Sajnálom, hogy nem érinthetem. Tényleg itt pusztít még a járvány?
- Sokáig szenvedtünk mire megfékeztük, de nem teljesen. A sikátor és a csatorna lakók közt még mindig pusztít, naponta lelünk új tetemeket. De ezt inkább hagyjuk. - fintorodott el, és tovább hajtott.
- Ha tudok segíteni szólj nyugodtan. Sok állat pusztult el a járványban? - Igazi szomorúság tükröződött az arcán.
- Sok, nagyon sok, a folyó telis-tele volt halott halakkal, az erdőkben az oszlásnak... - kicsordult egy könnycsepp az arcára. Nem bírom folytatni... Itt kell felkanyarodni a "hegyre". - elindultak a hegynek felfelé.
- Már itt is nyaralók vannak? Mikor jártál itt utoljára?
- Nem is oly rég volt itt egy brutális család gyilkosság, ami persze nem jutott közszemlére. Nos akkor jártam itt. De nem árulok el többet. Jaj, mondtam, hogy eladták a kertet?
- Igen, tudok róla azóta nem jártam erre, az valamivel régebben volt, mint mikor elmentem. Tizenhét éve lehetett. - Felértek a "hegytetőre", hol még mindig a buszmegálló, és a kocsma állt. - Hát ez a rész mit sem változott, de a kertet szeretném látni. - oda értek, s majdnem leesett az álla. - Ez nem lehet, ez ugyanaz maradt. Hogy-hogy?
- Öt éve vettem vissza, s vissza építettem. Persze csak külsőre maradt ugyanaz. Egyébként itt élek, és élvezem.
- Bemehetek körülnézni? - s már a teraszon is állt, átlendülve az apró kerítést. - Ó, már kutyád is van?
- Ő "Gonosz", a cicus "Kegyes". - ezzel elindult a bungiba. - Gyere, mutatok valamit.
- Hohh, ez a... Tied? - szólt az állatok láttán. - Ez mind a tied?
- Igen, de ez csak egy része, van egy nagyobb terület... - mondta közben felemelt egy mosómedvekölyköt, és átadta.
- A másik helyen miket tartasz? - kérdezte, s közben a mosómacival játszott. És hol van?
- Ott sok mindent tartok, többe közt: lovat, tigrist, leopárdot, uhut, rozsomákot, majmokat és sok minden mást. Nem messze van. - s felment az emeletre.
- Olyan aranyos! Mióta van vadasparkod?
- Úgy tíz éve lehet meg a másik terep. - szólt az emeletről. - De ez csak négy éve lett kész... Nagyon szeretek itt lenni. A másik neve "Otthon", ezé "A kert", így ni. Otthon nem igazán lehet pihenni, de vannak ott elegen. Holnap mi is oda megyünk. Ma viszont van még egy kis tennivalód. Gyere, és tedd vissza "Tisztást".
- Ezek tényleg a tieid? Áh, nem érdekes! Elmegyek egy kicsit. - és már lendült is a lóra.
- Ő "Optimista", mellette "Pesszimista" van... Hová indulsz?
- Az erdőbe... Már ha találok. - ezzel elvágtatott.
- Jó, hogy megvártál. Ott lesz jobbra a lejárat... - és bevették magukat az erdőbe. Vágattak be az erdő melyére, az arcukat lágyan simogatták a levelek. Egyszer csak...
- Ez... Ez nem lehet!!! - szólaltak meg egyszerre.
VÉGE (2002.IX.24 - X.09.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése